1.Évad 2.Rész

-Miéért??-visítozta a legjobb barátnőm Leila.

Én is sírtam.

Még a bátyám is aki nem az érzelmek hercege.

A haverjai is szomorúak voltak pedig  ők a nagy “gangsterek”.

Beszálltunk a nagyszüleim autójába és mentünk, még vissza-vissza tekingettem az ismerős rétekre és épületekre, érdekes érzésem, volt, minden hiányzott és tényleg minden. Még a Kata idegesítő mosolya a mivel az összes fiút elcsábítja az egész kerületből.

Odaértünk a repülőtérre. Olyan ismerős volt pedig ezen az pályaudvaron még sosem jártam(pedig soknál voltam, lehet ezért ilyen ismerős).

Tettünk egy kör az épületben mire mindent megtaláltunk.

Becsekkoltunk.

Beszálltunk.

Hiány érzetem volt.

Felszálltunk.

Imádok repülőzni szerintem nagyon jó,(főleg a felszállás és a leszállás. Amikor a gravitáció belepasszíroz az ülésbe és olyan mintha egy hullámvasútban lennék :D)de most borzalmasan rosszul esett szó szerint belepréselődtem az ülésbe, de nem csak egy picit hanem nagyon, hányingerem lett, még egy légörvénybe is belekeveredtünk egyből ez egyenes pályára térés után.

A tájkép lírai volt. De én mégis utáltam. Az összes hangyáknak látszó teheneket, a ruhacafatokból varrott réteket.

Zavart, hogy ilyen szép és boldog színekben pompázott. ő miért lehet boldog.

Irigykedni kezdtem az anyatermészetre, de rájöttem hogy semmi értelme.

Útközben elrepültünk a kis városom felett.

A lelki szemeim előtt láttam, hogy mindenki boldog és vidám nélkülem is.

Olivér büszkén mosolyog, hogy ő lehet a 3. legjobb tanuló most már.

A Kriszti néni kutyusa Ottó most már boldog, hogy nem megyek mindennap zaklatni.

Ezek és ehhez hasonló milliónyi gondolat szalag futott végig az agyamon az egész repülő út során.